1.Fejezet

  Amikor kinyitottam a szememet, egy óceán partján találtam magam. A homokban feküdtem, előttem a gyönyörű óceán és egy-két pálmafa. Más esetben gyönyörűnek találtam volna a helyet, de mivel lassan leesett mi történt… Nem repestem az örömtől. Lezuhant a gép, azért sikítanak! Minden csupa vér! Ott a roncs! Jesszusom! Hirtelen felém zuhant egy repülőroncs. És…

-Hö! – rezzentem össze. Újra kinyíltak a szemeim. Csak álom volt! Csak egy rossz álom.

- Valami.. baj van? – kérdezte a mellettem ülő srác.

- Nem semmi. Csak kicsit tartok a repüléstől. – mondtam még mindig félelemmel a hangomban.

. Én is! Nem is kicsit! J

- Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül ilyen puhány…

- SzinténJ

  Pár másodperc csend következett.

- Sam Adams vagyok. – nyújtotta felém a kezét.

- Én pedig Lucy Winchester, szia.

- És… merre tartasz? New Yorkban maradsz, vagy egészen Miamiig mész? – kérdezte újabb kisebb csend után.

- A célpontom Miami. Egész nyáron ott leszek, egy kis nyelvtanulásJ De persze nem bánom! Egész életemben Amerikába vágytam. És most.. a 15. szülinapomra meg is kaptam az utat és… - észrevettem, hogy jó ideje csak én beszélek. Egy vad idegennek! Nem tűnt unottnak az arca, de… Ismét fecsegéssel szúrom el! Nem mintha… Mint ha bármi is történhetne a jövőben, bármennyire is cuki volt. Ez mégis csak egy repülőgép! Nem itt szoktak ismerkedni… - Jajj bocsi, befejezem! És te? Miami vagy New York?

- Miami.

  Hirtelen légörvénybe kerülhettünk, mert a gép megrázkódott. Sam is és én is szorosan az üléshez simultunk. Mivel az én bal kezem és Sam jobb kezének karfája egy és ugyanaz volt, a kezünk az ijedségtől összeért. Ez más esetben igen ciki lett volna és újabb kínos csendet váltott volna ki, de mivel most a gép össze-visszadőlt, ezért nem ezzel voltunk elfoglalva.

  Eszméletlenül féltem. Egész életemben tartottam a repüléstől. De az is igaz, hogy egész életemben vágytam Amerikába. Tudtam, ha el akarok oda jutni, akkor le kell gyűrnöm a félelmemet. Nem mondhatnám, hogy sikerült… Életemben ez a negyedik alkalom, hogy repülőn ülök. Elsőkén anya hasában, mikor Mauritius-ra tartott(unk), Másodszor öt évesen, amikor a Török Riviérára mentünk és utána kétszer tizenéves koromban. Egyik sem volt hosszú út, amit normális fejjel érzékeltem. De ez a mostani…

  A bátyám, Dean egy éve kiköltözött Amerikába, Miamiba tanulni. Karácsonykor és a szülinapján hazalátogatott, de én még nem voltam nála, a repülést tekintve. Ráadásul ami rátesz egy lapáttal, hogy a Lost-ot is előszeretettel nézem. Szóval lényeg a lényeg, mivel négy és fél hónapja nem láttam az egyetlen testvérem és egyben a világ legjobb bátyát, ezért a tizenötödik szülinapomra egy egész nyárra szóló miami kiruccanást kaptam a bátyámhoz. Ő most tizenkilenc éves, egy amcsi egyetemre jár.

- Nyugi! Biztos csak a turbulencia. – nyugtatott meg.

- Köszi, ezzel nagyon megnyugtattálJ - nevettem egyet, de közben még mindig elő szeretettel – tudtomon kívül – szorítottam Sam kezét. – Tudom, hogy te is félsz! Ne engem nyugtass, köszi kibíromJ

- Rendben… Csak.. izé…

- Nem kell magyarázkodnod! Köszi, aranyos vagy, de… Te is félsz a repüléstől nem?

- Csak azt akartam mondani, hogy szorítod a kezem.

…

…

…

…

…

Jesszus, de ciki……………… Szóval ezt akarta mondani… Most tűnt csak fel, hogy TÉNYLEG szorítom a kezét, mikor elengedtem hirtelen újra egyenesbe állt a gép.

- Bocsi… Jujj sajnálom. – magyarázkodtam.

- Semmi baj. – nevetett. – Legalább nem én félek a legjobban a repüléstől. – vigyorgott rám.

- Hát igen, megnyugtatóJ - mosolyogtam vissza