3.Fejezet

- Ööö… Hát igen.. Meglepetésnek szántam.. Vagyis, hogy.. nem akartam, hogy már otthon meg tudd! Valóban, Sam fog velünk laki. Te, Sam, Jessica és én. Nyugi, Sammy jó fej! Már volt nálunk! – magyarázta Dean. De nekem Sam azt mondta.. Hogy még nem ismeri Dean-t… Miért hazudott?

- Igen, egész jó fej… Hogy Ő, velünk? Akkor most.. Jesszusom! Jessica a menyasszonyod is???!!! – kiáltottam fel. Az egész terem elhalgatott. Még mindig a repülőtéren csücsültünk, pedig már nagyon vártam, hogy végre láthassam a kedvenc városom, a kedvenc földrészem J

- Szóval Sammy erről is beszélt… Pedig ez tényleg meglepetés lett volna.. J Na mindegy! – mondta nevetve.

  Ha Sam nővére van olyan jóképű, mint az öccse, vagy legalább megközelíti azt a határt, akkor… Dean biztosan jól döntött.

- Na menjünk! Itt a városod, amit mindig is látni akartál! J - ölelte át a vállam, majd elindultunk.

- Nagyon hiányoztál! J Nem tudom, hogy fogok hozzászokni ha újra egyedül leszek. Vagyis újra hozzászokniJ

- Megoldod! De most 3 HÓNAPIG itt vagy! Erre koncentrálj! És a pálmafákra, arra, hogy nincsen suli,stb. MIAMIRA!  Ez a lényeg… - mondta.

  Milyen igaza volt! Csak Miamira! Semmi gond, minden tökre oké, három hónapig enyém Amerika és ez…Hm…Elmondhatatlan.

  Időközben megérkeztünk a repülőtér kijáratához. Kimentünk. Pálmafák és felhőkarcolók tömkelege fogadott. Eszméletlen volt, valami leírhatatlan! Pont, mint a képeken!!! Ha beütöd a Google-ba, hogy Miami és rákattolsz a képekre… Pont az látod, amit én láttam, csak éppen nem élőben. Leírhatatlan érzés, hogyha eljutsz abba a városba, országba ahová egész életedben vágytál. Leírhatatlan!

- Te.. te komolyan itt élsz egy éve? Ezt el sem hiszem…- ámuldoztam.

- Nem semmi, mi? J

- Hát.. az nem kifejezés.

- Valóban gyönyörű! Te, figyelj nekünk egy héttel még tovább tart a tanítás így egyenlőre egyedül leszel otthon, vagyis nem, mert Sam ott lesz. Figyelj, bocsi hogy így kellett meg tudnod, kivel fogsz három hónapot élni.. Tényleg bocsi, de Sam jósrác, nyugi. – nyugtatgatott, mintha nem én ültem volna vele 11 órát a repülőn, ha ebből csak egyet is beszéltem vele. Valóban jó fej, nem tagadom, de az, hogy három hónapot vele éljek… Nem úgy tűnik, hogy bármi is lehetne köztünk, hiszen együtt lakunk! Jesszusom, még kimondani is rossz! Miért nem a szomszédom?? Miért a.. a… a „lakótársam”? Jesszusom, jesszus… Atya ég.. Pizsamában fogom látni és ő is engem, meg… egy hétig.. Egy hétig teljesen egyedül is leszünk együtt a tanítás miatt napközben. Jajj, jajj…

- Rendben semmi gond, elleszek. Leszünk. J - mosolyogtam. Persze egyáltalán nem ezt gondoltam…

  Beszálltam Dean kocsijába. Furcsa volt ezt kimondani, hogy az „ő kocsijába”. Még Magyarországon tette le a jogosítványát, mielőtt Miamiba költözött volna. Nem is ültem még úgy kocsiban, hogy ő lett volna a sofőr.

  Most is megrettentem egy kicsit, de amikor elindultunk, és amikor már jó tíz percnyire voltunk a reptértől, megnyugodtam, sőt! Meglepődtem! Dean sokkal jobban vezetett anyánál vagy bárkinél, akinél kocsiban ültem eddig. Tudniillik bajom van a kocsikázással. Pontosabban „kocsi beteg” vagyok, ami azt jelenti, hogy egy idő után hányingerem lesz és alig bírok egy helyben ülni. Na mindegy, ennek Dean mellett búcsút inthettemJ

  Beszélgettünk még, hogy mik történtek vele és mik velem, majd egy olyan félóra múlva megálltunk egy ház előtt. Két emeletes volt, kívülről fehér, az erkély korlátja szürke, modern háznak nézett ki. Bementünk.

  Nem csak kívülről volt ám modern.. Nem bizony! Már maga az előszoba is szép volt a maga módján. Majd mikor tovább mentünk megpillantottam a nappalit. Eszméletlenül nézett ki! Hófehér ülőgarnitúra. Elég puhának látszott…

- Hello! – kiabált Dean. – Jess, itthon vagy már?

- Azt mondta, hogy leugrik bevásárolni az ebédhez! – szólalt meg egy ismerős hang a fotelből felemelkedve.  – Oh… Hello Lucy! – köszönt Sam „meglepetten”.